A Fila brasileiro története I.: A történelmi háttér

A Fila története annyira szorosan összefonódik magának Brazíliának a történelmével, hogy könnyebb megértése érdekében feltétlenül említést kell tennünk azokról a különféle időszakokról, amikor a Fila nagyon is fontos szerepet játszott. A Fila azonban nemcsak a történelemhez kapcsolódik, hanem Brazília első telepeseinek mindennapi életéhez és napi gondjaihoz is. Inváziók, forradalmak, a belső területek meghódítása, a brazíliai indiánok rabszolgasorba kényszerítése, az őserdő veszélyei, a jaguárok támadásai, a cukornádültetvények kialakulása, a néger rabszolgaság, és így tovább, ezeket a fejezeteket erősen fémjelzi ennek a nagyszerű munkakutyának a jelenléte.

De lássuk először is a brazil történelmet, dióhéjban, természetesen a Fila szempontjából:

1494. Portugália és Spanyolország az 1493-as pápai bulla alapján megköti a tordesillasi szerződést, amelyben felosztották egymás közt a Föld még felfedezendő részeit. (A szerződés az akkor nagyrészt még felfedezetlen világot egyenlő arányban osztotta fel Spanyolország és Portugália között a Zöldfoki-szigetektől 1770 km-re, nyugatra fekvő hosszúsági fok mentén: az ettől keletre fekvő minden föld Portugáliáé, az ettől nyugatra fekvő minden föld Spanyolországé.) E szerződés értelmében a mai Brazília tengerpartja Portugáliának jutott.

A tordesillasi szerződés eredménye: Brazília pirossal jelölt része Portugáliáé, Dél-Amerika többi része Spanyolországé.

Spanyolország haladéktalanul megkezdi a neki jutó rész (a Karib-szigetek, Közép-, Dél- és Észak-Amerika) meghódítását. A szinte mezítelen helybeliek ellen a korszak legerősebb és legkíméletlenebb, különlegesen háborús célokra kiképzett harci kutyáit vetették be, a masztiffokat. A páncéllal is védett kutyák ölésre és az áldozat kibelezésére voltak betanítva, és szó szerint emberhússal etették őket. A masztiffok mellett a spanyolok bizonyítottan behoztak még farkaskutyákat és különféle juhászkutyákat is az Újvilágba.

„Las meninas”, Diego Velázquez festménye, előtérben egy masztiffal, 1656-ból.

A spanyol hódítók tehát nem feledkeztek el a harci kutyákról az Újvilágban sem. 1495. március 24-én tört ki az első nagyobb csata a hódítók és a Caonabo főnök vezette helybéliek közt a mai Santo Domingóban. Kolombusz testvére, Bartolomé Colón 200 embert, 20 lovat és 20 alaunt kutyát vetett be ellenük. Ez volt az alauntok első dokumentált bemutatkozása az amerikai kontinensen.

Egyes alauntok olyan jó szolgálatot teljesítettek, hogy még zsoldot is kaptak. Fernandez de Oviedo említést tesz egy “Becerrillo” nevű alauntról, amelyik mindig Diego de Salazar nyomában járt. Azt mondják, hogy tíz ember és Becerrillo nagyobb félelmet keltett az indiánokban, mint száz ember a kutya nélkül. Sebekkel borított veterán volt, de jó hírnevet szerzett magának, lévén bátor és vérszomjas, aki nem mutat irgalmat a legyőzöttek felé. Becerrillo, a fiához, Leoncillóhoz hasonlóan mérgezett nyilaktól múlt ki az indiánokkal vívott csatában. Leoncillo Núñez de Balboa kutyája volt, és így egyben az első európai kutya is, aki meglátta a Csendes-óceánt. Lopez de Gomara történetíró megemlíti, hogy Leoncillo nagyobb zsoldot kapott, mint egy muskétás.

Az Amadís nevű alaunt 1570 körül a spanyol hódítókat kísérte a Chimilas indiánok elleni hadjáratban. Amadís élete sem volt hosszú, indián nyilaktól múlt ki. A spanyol gyarmatosítók az általuk behozott alauntoknak köszönhetően különösebb helyismeret nélkül is követni tudták az indiánok nyomát. A helybéliekkel vívott harcokban az alauntok legalább akkora meglepetést és félelmet keltettek az indiánok között, mint maguk a tűzfegyverek.

Bernal Diaz “Újspanyolország meghódításának igaz története” c. művének első fejezeteiben említést tesz Francisco Hernandez expedíciójairól. Amikor a mai Champoton környékén először érték el a partokat, és elkezdték partra tenni a magukkal hozott alaunt kanokat és szukákat, a környékbeli indiánok olyan heves támadást intéztek ellenük, hogy az életük megóvása érdekében az alauntokat hátrahagyva el kellett menekülniük onnan.

Ezek után, amikor a Juan de Grijalva kapitány által vezetett második expedíció megérkezett a flottájával Champoton partjaihoz, és felfedezőutat indítottak a szárazföldek belsejébe, a felfedezők, és köztük a könyv szerzője maga is, rábukkantak a hátrahagyott alauntokra, illetve velük együtt azok leszármazottaira is, amelyek a szüleiknél kisebbek voltak ugyan, de a szerző szerint egyben jóval vadabbak is. A szerző egy másik kommentárjában megjegyzi, hogy az évekre hátrahagyott alantoknak ezek a leszármazottai a helyi kutyákkal keveredve jöhettek létre. A könyv szerzője katonaként mindhárom expedíciót túlélte.

Amikor Hernán Cortés 1519-ben elindult a Yucatán-félsziget felé, a flottája több mint 500 embert, 11 lovat és egy nagy falka harci kutyát is szállított. A spanyolok már sikerrel alkalmazták ezeket a kutyákat Európában, és korábbi jó tapasztalataik alapján nem haboztak magukkal vinni őket az Újvilágba sem.

A hadtörténészek szerint ezeknek a kutyáknak a többsége vegyes eredetű volt, farkaskutyák, szarvasagarak és masztiffok keverékei, marmagasságuk nagyjából 75 cm, súlyuk úgy 41 kg körüli lehetett. Erősek, gyorsak és félelmet nem ismerők voltak. Hogy mennyire értékelték őket maguk a konkvisztádorok, az abból is látható, amilyen elszántan igyekeztek megóvni őket.

A kutyákra gyakran steppelt pamutpáncélt adtak az ellenséges mérgezett nyilak elleni védelemül. Ugyanilyen típusú páncélt viselt sok bennszülött harcos is, amit hamarosan maguk a spanyolok is átvettek. Az ellenséges harcosok elleni védelemhez a spanyol harci kutyákat általában tüskés bőrnyakörvvel is felszerelték. A kutyák elsődleges feladata bizonyos helyek őrzése, az ellenség követése és a menekülő harcosok levadászása volt. Nagy, tömör ellenséges csatasorok ellen csak végszükségben vetették be őket: a harci kutya ugyanis értékes volt, és – legalábbis a hódítások első éveiben – csak szűkösen volt belőle utánpótlás, ezért nemigen pocsékolták őket mindenre. A legszívesebben közelharcban alkalmazták, lehetőleg fegyvertelen ellenséggel szemben.

A spanyol hódító és felfedező Hernán de Soto szórakozásra is használta a masztiffokat, látszólag szabadon engedte az indián foglyokat, aztán csak hagyta, hogy a kutyák szabadon vadásszanak rájuk, mintha csak rókát üldöznének. Juan Ponce de León, Puerto Rico kormányzója a rabszolgalázadások leverésére használta a kutyákat, és a bennszülött lakosság megfélemlítésére. Kedvenc harci kutyája, Becerrillo, hírhedt lett az egész településen. Núñez de Balboa egy falkányi harci kutyát is magával vitt útjára, amikor átkelt a Panama-szoroson. A kutyákat a csatában elfogott bennszülöttek, köztük főnökök széttépetésére használta, hogy példát mutasson a többi, potenciálisan ellenséges törzsnek.

A szabadpiacon indiánok testrészeit árulják a spanyol kutyák eledeléül. Az ilyen látvány Karib-tenger szerte megszokott volt.

Hogy felkeltsék a vad spanyol kutyák étvágyát az emberi hús iránt, az újvilági bennszülötteket feldarabolták és megetették a kutyákkal.

Vad, páncélozott spanyol kutyákat uszítottak a meztelen és védtelen indiánokra. A kutyákat folyamatosan emberhússal táplálták.

„Amikor a spanyolok a harci kutyáikkal indiánokra mentek vadászni, egy beteg indián asszony, aki nem tudott elmenekülni a kutyák elől, úgy próbálta megelőzni, hogy széttépjék, hogy egy zsinórral felakasztotta a lábára az egyéves gyerekét, majd magát is felkötötte egy gerendára. De a kutyák még szegény pára kimúlása előtt megérkeztek és széttépték a gyerekét, akit azonban ezek után (!) egy szerzetes megkeresztelt.”

1500. Brazíliát hivatalosan 1500. április 22-én fedezte fel a portugál korona számára a Pedro Álvares Cabral által vezetett flotta, amikor a mai Bahia állambeli Porto Seguróba érkezett, ám az új területek legnagyobb része további fél évszázadig nagyrészt felfedezetlen maradt, kivéve Salvadort, Brazília legelső fővárosát. A portugálok gyorsan kapcsolatot teremtettek az indiánokkal. Az újonnan felfedezett területet kezdetben szigetnek vélték. Nem ismerték fel azonnal a felfedezés jelentőségét, mert nem találtak se ásványi anyagokat, se drágaköveket, se fűszereket. Az egyetlen értékesnek bizonyuló termék a brazilfa (Caesalpinia echinata) volt. Ez a piros festőanyagot tartalmazó fa már korábban ismert volt keletről, magyarul börzsönyfának nevezik.

1504. Franciaország kereskedni kezd Brazíliával, főleg börzsönyfát termel ki, amit vörös gyapjútextil-festék készítésére használtak akkoriban. A kereslet akkora, hogy maga a fa csakhamar a kipusztulás szélére jut.

1530. Az aranybányák kiaknázásához és a börzsönyfa kitermeléséhez hasonló kereskedelmi előnyöket keresve, illetve emellett új birtokának hosszú távú bebiztosítását is szem előtt tartva, a portugál Manuel király elküldte Martim Afonso de Sousát Brazíliába, hogy meghódítsa, megvédje és kiaknázza az új területeket. A félelem fő forrása ekkor még Spanyolország és Franciaország.

Az első igazi falu, São Vicente, a mai São Paulo partjainál alakult ki. Martim Afonso de Sousa a tordesillasi szerződés értelmében Portugáliának járó területen megkezdte települések létesítését. 1549-ben Tomé de Souza főkormányzó a mai Bahía államban megalapította Brazília első fővárosát, Salvadort. A brazilfa kitermelése mellett megindította a cukornád termesztését is. A korabeli Európában a cukor luxuscikknek számított, és a nádcukor gyorsan fellendítette a gyarmat gazdasági és kulturális életét. A cukornád mellett kávét, gyapotot és kaucsukot is termesztettek. Az ültetvények sok, és olcsó munkaerőt követeltek, ezért elkezdtek Afrikából rabszolgákat importálni. Ám a kontinensnyi méretű hatalmas földtől nem lehetett egykönnyen távol tartani a hódítókat, amíg be nem vezették a Madeirán és az Azori-szigeteken már sikeresen alkalmazott új rendszert, vagyis adományként felosztották a földet a portugál nemesek között, cserében pedig kötelezték őket a kapott birtokok feltárására és megvédésére.

Brazília 1500-as évekbeli felfedezését követően portugál telepesek érkeztek Brazíliába, és magukkal hozták mindenüket, köztük a kutyáikat is, mivel Brazíliában nem léteztek háziasított kutyafajták.

Az Azori-szigetekről portugál pásztorok is érkeztek, és biztosan magukkal hozták a Fila terceirense fajtát, egy pásztorkutyát, aminek azonban a nevén kívül semmi köze sem volt a Fila brasileiróhoz. Akárhogy is történt, a keveredés lehetősége mégsem zárható ki teljesen, mert nincs arra bizonyíték, hogy a telepeken másfajta kutyák is lettek volna azokon kívül, amelyeket a hódítók magukkal hoztak, illetve a vadkutyákon kívül, a Fila terceirense jelenléte viszont egyértelműen alátámasztott. Azt mondják, annyi kutya került el az Azori-szigetekről azokban az időkben, hogy a Fila terceirense gyakorlatilag szinte kiveszett! Vannak, akik úgy hiszik, hogy maga a „Fila” név is a portugálok Fila terceirense kutyájának a nevéből származik, mások arra mutatnak rá, hogy a "FILA" szó ősi portugál jelentése "MEGFOGNI, LEFOGNI, MEGRAGADNI, TARTANI", és a Fila brasileiro egyik fő feladata valóban a szökött rabszolgák lefogása volt. Valójában azonban csak nagyon keveset tudunk az 1800-as évek előtti történésekről, mert Brazíliában nem volt sajtó még a 17-18. században sem, és így mindenféle kommunikáció megbízhatatlan volt.

1534. A magánkezdeményezésnek vége, a királyi hatalom újra átveszi az irányítást, és kormányzót neveznek ki Tomé de Souza személyében, aki 1549-1553 között vezeti Brazíliát.

1555. A franciák megszállják Riót és létrejön Francia antarktika. Ez 1555 és 1567 között áll fent és a Rio de Janeirótól Cabo Frióig terjedő partvonalat tartja az ellenőrzése alatt. A telep létrehozása sérti az 1493-as pápai bullát, amely Spanyolország és Portugália között osztja fel az Újvilágot. (A felosztást 1494-ben a tordesillasi szerződésben pontosították.) A telepet a franciák a hugenották kikötőjeként alapították, amelyet a portugálok 1567-ben végül lerombolnak.

A franciák – a kor szokásai és szükségletei szerint - szintén hoztak magukkal kutyákat, köztük az aquitaine kutyákat, valamint burgoszi és alaunt fajtákat is.

1580. Portugáliát megszállja Spanyolország, és létrejön a spanyol-portugál Ibériai unió (1580-1640). Mivel Hollandia éppen háborúban áll Spanyolországgal, így most Hollandia már Portugália ellensége is. Portugália eddig jó viszonyban volt Angliával, ám ezt a spanyolok kedvéért most szintén fel kell adnia. Hatvan éven át a két ország, és persze a gyarmataik is szinte egyetlen országként működnek, a kereskedelem, gazdaság, hadviselés összeforr, benne a kutyák is könnyebben cserélődnek és terjednek.

1585. Habár az általában elfogadott, hogy a Fila fejlődésének fő helyszíne a 17. századi Északnyugat-Brazília volt, azért a déli határ felől is érték behatások. Portugália az 1580 és 1640 közt létezett Ibériai unió idején, II. Fülöp uralkodása alatt megosztozott gyarmatain Spanyolországgal. Portugália és Kasztília szabadkereskedelmi egyezményt írt alá annak érdekében, hogy erősítse az anyaországok és tengerentúli gyarmataik közti kereskedelmi kapcsolatokat.

Európai eredetű csordákból származó hús, zsír és élő marha kezdett áramlani Brazíliába az argentínai Buenos Airesből. 1585-től kezdve virágzott a két régió közti kereskedelem. Az egyre növekvő cukornádárak miatt Brazília minden erejét a cukornádültetvényekre koncentrálta, és egyéb termékekből többé már nem volt önellátó. Az új elképzelések miatt, miszerint kizárólag csak cukornádat kell termelni, a többi kevésbé drága árut pedig inkább importálni kell, a gazdálkodók nagymértékben függővé váltak a Buenos Aires-i kereskedőktől, ha marhát szerettek volna vásárolni. Uruguay óriási marhacentrummá vált. Ahhoz, hogy az óriási nyílt térségeken biztonságosan át tudják terelni a félvad marhákat, erős, megbízható kutya kellett. A spanyolok ehhez nagyszámú „perro de presa (lefogó kutya)” típusú kutyát használtak, amelyek a marhákkal együtt bizonyosan átlépték a brazil határt is.

A 17. századtól fogva az ültetvények „engenho” (gyár) névvel illetett részein Brazília egész északkeleti partja mentén megkezdődött a cukornád-kultúrák termesztése. Ez lett a brazil gazdaság és társadalom alapja, amihez rengeteg fekete rabszolgára volt szükség a nagy ültetvényeken, hogy európai exportra cukrot állítsanak elő. Kezdetben a telepesek az őslakosokat próbálták meg rabszolgasorba kényszeríteni, hogy a földeken dolgozzanak. Magának Brazília belső részeinek a felfedezése is nagyrészt a „bandeirante” nevezetű félkatonai kalandoroknak köszönhető, akik arany és őslakos rabszolgák után kutatva bemerészkedtek az őserdőbe. Az őslakosokat azonban alkalmatlannak találták rabszolgának, ezért a portugál földbirtokosok Afrika felé fordultak, ahonnan is rabszolgák millióit importálták.

A cukornádültetvényeken és az aranybányákban drámaian magas volt a rabszolgák halálozási aránya, ráadásul gyakorta ahhoz sem volt elegendő nő, vagy megfelelő környezet, hogy természetes úton pótolják a rabszolgák fogyását, azaz, hogy helyben tenyésszék a fekete rabszolgákat. Egyes rabszolgák elszöktek az ültetvényekről és megpróbáltak független településeket, úgynevezett „quilombo”-kat létrehozni a távoli területeken. Ezek közül a legfontosabb Palmares, ez volt Amerika legnagyobb rabszolgaszökevény-telepe, amely az 1670-es, 1680-as évekbeli fénykorában mintegy 30000 lakosú konszolidált királyság volt. Ezeket a településeket azonban többnyire lerombolták a kormányzati és magánhadseregek, amihez egyes esetekben hosszú ostromra és tüzérségi támogatásra is szükség volt. Az afrikai rabszolgák azonban mégis jelentős arányt képviseltek a brazil népességben, és már jóval a rabszolgaság 1888-as eltörlése előtt keveredni kezdtek Brazília európai eredetű lakóival.

1595-1663. Dúl a holland-portugál háború. A hollandok 1624-ben elfoglalják Bahiát, Brazília akkori fővárosát, 1630-ban pedig az észak-brazíliai Pernambucót. Az 1654-es szerződés újra portugál fennhatóság alá helyezi Pernambucót. Az angolok és a hollandok továbbra is szeretnék ellenőrzésük alá kaparintani az atlanti rabszolga-kereskedelmet és a távol-keleti fűszerkereskedelmet. A hollandok megtelepedése Brazíliában sokáig tartott, és sok gondot okozott Portugáliának. A Hét tartomány (ahogy a holland területeket akkoriban hívták) a brazil partok nagy részét lefedte, beleértve Bahia, Salvador, Recife, Pernambuco, Paraíba, Rio Grande do Norte, Ceará és Sergipe vidékét is. Ez természetesen nem maradhatott megtorlás nélkül, az első jelentősebb spanyol-portugál katonai beavatkozásra 1625-ben került sor. Ez megalapozta a még meglévő holland fennhatóságú területek felszámolását. A többi kisebb, kevésbé fejlett térség felszámolása a következő két évtized alatt fokozatosan történt meg, részben a helyi ellenállás, részben portugál expedíciók segítségével. Az Ibériai unió 1640-es feloszlása után Portugália visszaállította fennhatóságát a Portugál birodalom egyes elvesztett területei felett. És talán nem véletlen, hogy ebben az időszakban tűnnek fel nagyobb számban az első, kimondottan harci kutyák is Brazíliában.

A hollandok inváziójuk közben körülbelül háromszáz, főleg Engelsen Doggen, más néven Dogue de Forte Race, mára már kihalt fajtájú kutyát is hoztak Brazíliába csapataik megsegítésére. A kutyák a holland csapatokkal együtt gyorsan elterjedtek, végig az északnyugati parton.

1654. A holland betolakodók végül elhagyják Brazíliát. A cukorbirodalom hanyatlik, és gazdasági helyét egyre inkább a bányászat veszi át. Új települések jönnek létre, immár Brazília belsejében.

A „bandeirante” néven ismert felfedezők a Brazília eredeti határait jelentő tordesillasi vonalon túlra tolják ki a brazil határokat. Gyorsan nyomultak előre São Paulo államban, illetve az ország többi részén is. A brazil gyarmatosítóknak ekkor valószínűleg leginkább olyan fajtára volt szükségük, amelynek különleges adottsága volt a rabszolgák őrzéséhez és szükség esetén azok levadászásához. Az ideális kutyának tehát mind méretben, mind bátorságban, mind pedig erőben meg kellett felelnie ezeknek az elvárásoknak.

1671. A fajtáról fellelt egyik dokumentum 1671-ből datálódik, Arnoldus Montanus flamand nyelvű könyvében található, ahol is illusztrációk láthatók a Pernambuco állambeli Olinda városáról, a holland invázió után. Rajta egy ökrösszekér és számos (állítólagos) Fila.

Egy jelenet a képről: Fila (?) feketéket kísér. Mindenképpen érdekes a lehajtott fej, az egyértelmű poroszkálás, a marnál magasabb far és a faroktartás.

1650. Az Azori-szigetekről származó portugál telepesek népesítik be Brazília déli partját. A családjaik magukkal hozták ugyan a kutyáikat Brazíliába, de nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy ezek az emberek többnyire halászattal foglalkoztak. Ha valaki örömét leli a molosszoid fajták közti hasonlóságok tanulmányozásában, bizonyára érdeklődéssel tapasztalja, mennyire hasonlít a Fila brasileiro a Kanári-szigeteki fogókutyára. Ez sem véletlen, hiszen részben szinte bizonyosan ugyanazoktól a masztiffoktól és ősi bulldogoktól származnak.

Brazíliában az egész gyarmati időszak a hatalmas cukornádültetvények korszaka volt, a nagybirtokok virágzásának és dicsőségének ideje. De ehhez a birodalomhoz rengeteg munkás kellett. A brazil cukornádültetvények átlagos rabszolgaszáma legalább kétszáz fő volt, és a Filák feladata volt a szökések megakadályozása, illetve a senzalas, vagyis a rabszolgaszállások őrzése. A São Paulo-i „bandeirantes” felfedezők és embervadászok váltak a leghírhedtebbé. A „bandeirantes” São Paulo-ból kiinduló portyái jelentős fejezetet képviselnek a brazil történelemben, akikhez csak az Amerikai Egyesült Államok évkönyveinek indián harcosai és úttörői foghatók. De az indián-utánpótlás nem volt elegendő minden célra, és a rézbőrűek nem is voltak engedelmes munkások. Az afrikai rabszolgák léptek az indián munkások helyére. A fekete rabszolgák éves behozatala Brazíliába körülbelül 30000 fő volt, elsősorban férfiak.

Rabszolgaszállító ország	Szállított rabszolgák száma
Hollandia	554,336
Dánia	111,041
Franciaország	1,381,404
USA	305,326
Nagy-Britannia	3,259,440
Spanyolország	1,061,524
Portugália	5,848,265

Az Észak- és Dél-Amerikába szállított fekete rabszolgák száma országonként, 1501-1866.

Fenti országok iparszerűen űzték az úgynevezett rabszolgaháromszög-kereskedelmet. Hajóik afrikai rabszolgákat tettek partra a Karib-tengeri kikötőkben, megrakodtak cukorral, indigóval, gyapottal és kávéval, majd útra keltek Liverpool, Nantes, Lisszabon vagy éppen Amszterdam felé. Az európai kikötőkből aztán mintás pamutkelmével, rézedényekkel és karkötőkkel, óntányérokkal és edényekkel, az aranynál is többre értékelt vasrudakkal, kalapokkal, csecsebecsékkel, puskaporral, tűzfegyverekkel és alkohollal megrakodva Nyugat-Afrika felé vették az irányt. Ott fedélzetre vették a következő rakomány rabszolgát, és irány a Karib-tenger. A hideg Atlanti-óceáni vizekben elpusztultak a hajókat végzetesen károsítani képes hajóférgek, így a hajó javítás nélkül is hosszú ideig folyton a vizeket járhatta, és minden egyes kirakodásnál óriási profitot hozott tulajdonosának.

Az Atlanti-óceáni rabszolga-kereskedelem a 18. század végre érte el a csúcsát, ekkor fogták el a legtöbb rabszolgát Nyugat-Afrika belsejében. A betegségektől és az ellenállástól méltán tartó európaiak csak ritkán léptek Afrika belsejébe, a rabszolgákat többnyire parti helyőrségekbe terelték ki a számukra, majd árura cserélték őket. Ezek a rabszolgakufárok többnyire helyi főnökök vagy profi arab rabszolga-kereskedők voltak. (Az arabokra mindenképpen illik a „profi” jelző, hiszen 650-től egészen 1900-ig, azaz mintegy 1200 éven át ők uralták az afrikai rabszolgapiacokat!) A spanyol örökösödési háború miatt Nagy-Britannia kapta meg az afrikai rabszolgák Spanyol-Amerikába szállításának monopóliumát. A foglyok legalább 15 százaléka útközben elpusztult. Brazíliában, aki csak tehette, mindenki rabszolgát tartott, az arisztokrácia, a középosztály, a szegények, de még egyes rabszolgáknak is volt saját rabszolgája(!).

1800. A portugál nemesség Brazíliában keresett menedéket a napóleoni hódítások idején. VI. János királyt egyenesen az angol haditengerészet kísérte a gyarmatokra. Az angol kutyák népszerűek lettek Brazíliában, különösen, miután megnyitották a brazil kikötőket az angliai szabadkereskedelem előtt. Ezt az időszakot követően (1810-ben) nagyon erős lett az angol befolyás Brazíliában. János király szerződést írt alá Angliával, amiben 1844-ig teljes elsőbbséget biztosít az angol korona számára. Angol, skót, ír vadászkutyák és egyebek közt masztiffok kerülnek tömegesen az országba.

1888. Brazíliában véget ér a rabszolgaság, és új bevándorlási időszak kezdődik. A Fila brasileiro megmaradt marhapásztor-kutyának, nagyvad vadászatra és őrzésre.

A Fila, azaz a cabeçudo boiadeiro az egész országban elterjed, mint nagyszerű marhaterelő és vadászkutya, főként a folyók mentén nyomul a belső területek felé is, és számos brazil államban meggyökeresedik. A marhatenyésztési kedv azonban hamarosan alábbhagy, és nincs már szükség a Filára a marhák és lovak terelésére és jaguár elleni védelmére se. A Fila tartása nehézkessé és drágává válik, a legtöbb államban a minimumra redukálódik a számuk, kivéve Minas Gerais államot, ahol új gazdasági tevékenység kezdődik: a háztáji sajtkészítés. A Fila Minas Geraisban továbbra is megbecsült házőrző marad, tökélyre fejlesztik marhaterelő készségét, így már nem veszik oda egy részük a hosszú utakon, a legjobb kutyák megtanulják az orruknál fogva a földre teperni a marhát.

1930. Brazíliában nagyon népszerűvé válik a német dog, és egyes vidékeken ennek egyes vérvonalait keresztezték a Fila brasileiróval, számszerűen azonban szerencsére csak csekély következménnyel. Rájöttek, hogy az új fajták csak kárt okoznának, és elrontanák a Fila brasileiro csodálatos temperamentumát, amely addigra már igen jól kialakult fajta volt, a saját egyedülálló tulajdonságaival és különleges képességeivel.

1948. Ez az év a legjelentősebb a Filák szempontjából. Dr. Erwin Rathsam, Dr. João Ebner és Dr. Paulo Santos Cruz közösen megírják az első hivatalos fajtastandardot. A São Paulo-i tenyésztő, Carlos Alberto Bueno első alkalommal viszi bemutatóra a Bumbo és Rola nevű Filákat. Bumbo 1945. március 15-én született, tenyésztője Juvenal Peixoto. A Fila brasileiróra századokon át kizárólag, mint munkakutyára tekintettek, és csak 1946-ban került kiállítási kutyaként a közönség szeme elé.

1950. Eddig a Fila főként a Minas Gerais-i farmokon volt fellelhető, ahol is olcsón tarthatták a farmerek az immár hagyományossá vált háztáji sajtkészítés melléktermékein, a tejsavón, az újszülött borjak által fel nem élt felesleges föcstejen/tejen, és a farmokon megtermelt kukoricadarán. A Fila kezd megjelenni a kiállításokon, és ezzel párhuzamosan feltűnik a nagyvárosokban is. A marhát ekkorra már terelés helyett többnyire úgy szállítják Belo Horizonte-ba, ahonnan vonaton megy tovább, főleg Rio de Janeiróba. A Minas Gerais-i farmokon élő Filák továbbra is genetikai aranybányáknak és természetes tartaléknak számítanak. A tej ára azonban zuhanni kezd, a helybéli farmerek nagy része felhagy a sajtkészítéssel, emiatt a tejtermeléssel és marhatartással is, és nagy számban kénytelenek a városokba költözni. A Filának immár tejsavó és kukorica nélkül kell szembenéznie a túléléssel, ami miatt tartása és tenyésztése is nagyon megdrágul.

1970. A vidéki lakosság városokba vándorlása felgyorsul, a Fila kezd eltünedezni a vidéki környezetből, és egyre több lesz belőle a nagyvárosokban, ahol kiállítási kutya és városi házőrző válik belőle. De túlélte ezt is, ahogyan azóta több szerencsétlen és meggondolatlan keresztezési és genetikai kísérletet is. A nagyvárosokban az éppen aktuális divatnak megfelelően megjelennek a keresztezett filák. A legkedveltebbek a német doggal, nápolyi masztiffal, angol masztiffal és angol vérebbel keresztezett filák voltak, de próbálkoztak terrierekkel és egyéb pit bull fajtákkal is.

Ettől kezdve élesen szétválik két irányzat a Filatartók/tenyésztők körében: van egy, ahol a cél az eredeti Fila jellemzőinek és temperamentumának megőrzése, és van egy másik, ahol a cél inkább az aktuális divat követése, és ennek érdekében új tulajdonságú és temperamentumú filák kialakítása. Mindkét irányzat vezető szervezetei a céljaik megvalósítását legjobban szolgáló saját fajtastandardot alakítanak ki.

Mindeközben a brazil farmerek sose törődtek igazán a kiállítási kutyákkal, és tulajdonképpen ez volt az egyik legfőbb oka annak, hogy népszerűsége ellenére is nagyon megkésett a fajta hivatalos elismerése. A belső területeken, főleg a farmokon született Filák többségének a mai napig sincsenek papírjai, annak ellenére, hogy tisztavérű, fajtatiszta kutyák! A brazil tenyésztők között még mindig általános az a nézet, hogy a kiállítás csupán szépségverseny, és nem való a kemény, szívós, valóban nehéz munkát végző kutyáknak, amelyek nem versenyezhetnek a kiállításokon általában bemutatott elegáns játékkutyákkal.

A Fila tulajdonosok még mindig sokkal jobban kedvelik a fajtabemutatókat, és azt szeretnék, hogy a kutyájukat olyan bíró bírálja, aki maga is Fila tenyésztő. A „fileirók”, ahogy a Fila tenyésztőket hívják, híresek a keménységükről, a „macho hozzáállásukról”, ám az is lehet, hogy mindez csak az önvédelmüket vagy szeretett fajtájuk védelmét szolgáló, nem ritkán elkeseredett akciójuknak köszönhető. A „fileirók” kutyáik iránti odaadása látszólag kölcsönös, és néha bizony joggal érzik úgy, hogy a gyenge bírói teljesítmény nagyon is sérti a fajtát. Több „fileiro” kezdett vitatkozni a ringben, mint bármely más kiállító. Ez a tény nemcsak Brazíliában, de a tengerentúlon is megfigyelhető. A Fila brasileiro olyan fajta, amely képes vallásos mélységű szenvedélyt kiváltani a tulajdonosaiban. Ez főleg a tiszteletre, csodálatra és szeretetre épül, amelyek bizony nagyon is erős érzelmek.

És talán az eddigi legszomorúbb, leglehangolóbb és legelkeserítőbb pillanat a Fila történetében: egy SICALAN (Sociedad de Intercambio de La Cinofilia Latinoamericana) kiállításon a bíró nyugodtan turkálhat a reményteli bajnok szájában! Hát, igen. Szép a kutya, csinos a gazdája, elegáns a bíró, jó a hangulat, csak semmi különcködés! És ez az utolsó szeg a Fila koporsójában: a temperamentum, a karakter, a személyiség teljes és tökéletes hiánya! Addig-addig törekedtek rá, hogy immár letagadhatatlan: a sok közelmúltban véglegesen és visszavonhatatlanul tönkretett kutyafajta mellé sikerült végül kitenyészteni az ojeriza-mentes filát is!

Nos, röviden ennyit arról a történelmi, gazdasági, politikai, földrajzi, biológiai és szociális környezetről, amiben a Fila valamiképpen kialakult, fejlődött, élt, dolgozott, és bizony nem ritkán halt is. A fajta múltja és jelene sajnos nem mindig dicső, de ez most sem az ő hibájuk… Igen, és a jövője is rajtunk áll!

A következő részben áttekintjük, hogy akkor, az adott történelmi körülmények között, tulajdonképpen mely kutyafajták is jöhetnek leginkább szóba a Fila kialakulása tekintetében.